Töttős Gábor: Egy lélek vizei és fényei

Rühl Gizella: Vizek és fények című fotókiállításának megnyitója

Örök és megválaszolhatatlan kérdés marad, hogy van-e bennünk valami, ami mindannyiunkban közös, ami egyaránt megérinti lelkünket és megdobbantja szívünket. Ahogy az idő halad és a világ változik, egyre inkább azt fájlaljuk, hogy talán nincs, vagy egyre kevésbé van. E nyomasztó kétség súlya már-már rátelepszik lelkünkre, amikor egyszerre, mintegy varázsütésre megállunk egy kiállítás 42 képe előtt, s ugyanazt a gyengéden nőies gondoskodást érezzük, s felszabadultan elmosolyodunk, hogy lám, mégiscsak ugyanazt vágyjuk, ugyanolyan jól esik néznünk és beinnunk a látványt.

Aki mindezzel megajándékoz, Rühl Gizella, azt mondja: nem kell róla sokat beszélni, hiszen amit szeretett volna odaadni, gondosan keresztezett fényképekben függ a falon. Ez bizonyosan igaz, de ezért hadd érezzem jelképesnek születési dátumot, s abból is a hónapot és a napot. Január 21-e egy lépéssel a magyar kultúra napja előtt, s ő maga – országosan is egyedülálló – kezdeményezésével szintén egy lépéssel a magyar kultúra előtt a TOLNAART teljességre törekvő honlapjával, amely bárcsak követőkre találna. Ez természetesen már megmutatja az ő adakozó kedvét, s a Bibliából tudjuk, hogy a jó kedvű adakozót megáldja az Isten. Például azzal a képességgel, hogy megragadhassa a pillanatot, s aztán a soha vissza nem térőt megmutassa.

Ez látszólag roppant egyszerű, s a képek nélkül el is hihetnénk a meghívó csupasz állítását: „Hobbifotós vagyok.” Ez a maga szintjén körülbelül annyira igaz, mint Vivaldi állítása, hiszen ő magát mindig amatőr zeneszerzőnek tartotta és mondta. Viszont bajban lennénk, ha itáliai kortársai közül meg kellene neveznünk egy hivatásost... Az is egyszerűnek látszik, hogy az 1998 óta használt digitális fényképezőgépével készít valaki sok ezer felvételt, aztán kiválaszt közülük néhány szemgyönyörködtetőt. Ez meg nagyjából úgy igaz, mintha valaki ugyanazzal a márkájú tollal ír, mint egy költő, mégis a végeredmény meglehetősen eltér egymástól: az egyik alkotás, a másik legföljebb jó szándékú próbálkozás.

Mert mondjuk meg: még tízezernyi kép között sem a véletlen, hanem a látó szem hozza létre a nekünk szánt csodát, s lehet bár a legmodernebb masina más kezében, bizony nem ugyanaz a végeredmény. A kiállítás címéül választott ősanyagok itt érzékeny lélekkel vibrálnak a színek és formák önfeledt örömében, s elhitetik velünk, hogy mégiscsak érdemes a hétköznapok oly távolinak tűnő boldogságát keresni. Ha valaki nem nézné meg a képeket, hanem a jobbára tényszerű címek alapján próbálná elképzelni, vajon mit is ábrázolnak, s utána összevetné képzeletét a képekkel, ugyancsak elcsodálkozna. Hiszen Csicsó hívószavára százból százan a kápolnát vagy a búcsút idézik föl, itt meg a tájban ragaszkodó fa néz ránk. A lírai Tovalibben az élet és a Párban máskor a legközönségesebb növénytani jelenség, de itt emlékeinket borzongató szívdobbanás. S így igaz ez a tél, a Gemenc, a közeli és távoli tájak szinte mindegyikére.

Mondjuk ki bátran. Rühl Gizella jó szemű alkotó és tudatos művész. Jobb, ha ez utóbbival is megbarátkozik, hiszen, aki így tud komponálni, a színek selymét lelkünkre női gonddal így teríti, ritmusaival így üzen, az megérdemli, hogy igazán értékeljük. Látjuk mesteri aranymetszéseit, örökmozgó vágyainak tengeren rezgő mását, az élet tiszta szeretetét. Sok évvel, három emberöltővel ezelőtt az első kötetét világba bocsátó Szabó Lőrinc ezeket írta nyitó versében: „Dalolva mentem és torkom nem unta még az / országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy / a Nap barátja voltam? Ő édesítette / agyamat hajnali rétek szagával, aztán / minden csigát és kavicsot külön megmutatva / látni, szeretni és csodálni tanított... / Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak / egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt, / még szebben tündökölt a sokoldalú élet. / A Nap barátja voltam, ő kísért el estig, / s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái, / csókkal búcsúzott tőlem.” Talán nem véletlen, ha e képek láttán azt érezzük, ami összeköti a rég porladó költőt, a természet csodáin ámuló fotóst, meg minket, akik mindkettőjüket közel érezzük magunkhoz.

Hadd higgyük, hogy a Stockholm után különlegessége ugyanolyan bensőnkből fakadó látvány, mint a jól végzett munka örömét láttató Kútkerék, s Prága éjjel úgy ejt meg, mint a szekszárdi városháza, mi lehetnénk a Ketten szelíd vallomású emberpárja, és ránk nevetnének a Kis kíváncsiak. Nekünk játszik a jég minden sejtelmes roppanása és a tél hóra-jégre bágyadt fénye, az Uszadékfa szemünk örömére dajkál vándorkagylókat, s mi éljük át vízbe érő csepp fényben fürdő áhítatát

Köszönjük, hogy mindezt alkotójuk nem tartotta meg csupán magának, hanem helyettünk is meglátta, elénk tette, és értünk gondolta fontosnak. Jó hinni, hogy rokon lelkek vagyunk, s túl a fizikai meg a vélt vagy valós távolságokon, mégiscsak van valami alapvetően lényegi és közös bennünk, ami Szabó Lőrinc Párbeszédének záró soraiból biztatással fog kézen:

„Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,

mit ér törékeny szavam az őrült viharban?

Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád

téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!”

Szekszárd-Tamási, 2004. július 7.