Szatmári Juhos László
szobrászművész fotóreprodukciós kiállítása
Szekszárd, 2005. január 5.


Megnyitja: Bérczes László, a Bárka Színház művészeti igazgatója

A JÁTÉKOS EMBER

Sosem szerettem a kiállításmegnyitókat. Valaki valalmiről felolvas, az ember, mármint a többi, főleg azt figyeli, hány papiros van a kézben, márcsak azért is, mert nem hall, nem ért semmit. Na nincs ezzel nagy baj, hiszen az egész értelme eleve az, hogy az elkészült képek, szobrok mostantól nyilvánosan is láthatók legyenek, ez pedig felolvasástól fügetlenül szerencsére így is - úgy is megtörténik. Ja és a pogi és a bor, amiből nyilvánosan fogyaszthatunk, amint vége a beszédnek. És mivel ezt általában - helyesen - el is fogyasztjuk, mo meg a művésznek gratulálva jelezhetjük ottlétünket - gyakorlatilag nincs egy árva lélek, aki végülis nyilvánosan megtekintené a kiállított anyagot.

Ja és ne felejtsük el az elhangzó szöveg utóbbi publikálását - többnyire, amikor a kiállítás már bezárt -, de hát ez jól jön a szerzőnek, és jól jön a kiállító személy PR-jének. Elvégre honoráriumból élünk, nem szobrokból és nem is arról készült fotókból, ugye.

Na jól van ez, így biztosan túlzás, vannak - lehetnek (lényeget nem érintő) árnyalatnyi finomságok, de akárhogyan is, feltett szádékom volt, amkor ezt a megtisztelő felkérést megkaptam, ha nem is feltűnési vágyból, hanem a fenti okok miatt, mindenek előtt, mert Juhos László szobrászról van szó, nem fogom betartani a protokollt. Miért Juhos miatt? Mert ő, mondjuk ki teljes nevét: Szatmári Juhos László, ahogyan megismertem, maga az élet.
Akitől oly távol áll a protokoll, mint Szekszárd Jeruzsálemtől.
Juhos ölel, ha ölelni való kedve van, ásít, ha álmos, eufórikusan felkiált, ha oka van rá, bólint, ha valamit elvállal, és akkor tudni lehet, ez rendben van, nem rejti, nem fedi el, ha valakit nem szeret, nem imitál, nem mesterkedik, miközben Ő maga a játékos ember. Ő maga behemót, sziklanyűvő esetlenség - és akkor ott vannak a szobrai, a csupa játék-trillázások, nyitott zenélő dobozok, amikből kibújt maga a zene. Hogy is van ez?

Megmondom én. Nézzenek csak Szatmári Behemót László szemébe. Ott bújik a fineszes, nyughatatlan életigenlő, megfoghatatlan tekintet. Ott bújnak ezek a szobrok.
Szatmári nem hazudik. Nem hapiendel ott, ahol bánat van. Nem tagadja a bajt.
De azt monda, élni kell. Ha lehet, ha tudunk, szépen. Ezért vagyunk a világon.

Játszi szemével meglátja a szobrot a kőben, bronzban. Mi pedig a szoborban az életet.

Utóirat 1. Ez egy név: Rühl Gizella. Kevesen támogatják manapság a művészetet. Különösen kevesen vidéken. Ő igen. Jegyezzük hát meg ezt a nevet: Rühl Gizella.
Utóirat 2. Reggelente szokás szerint bemegyek Budapesten munkahelyemre, a Bárka Színházba. A bejáratnál ott áll egy Juhos-féle bárkácska. Nem bámulom én ezt a szobrot nap mint nap. Csak elmegyek mellette, persze tudom, hogy mellette megyek el. Ahogy a többiek is. És köszönünk, és talán mosolygunk is. Nincs mit beszélni erről a mosolyról.
De tudom, a szobornak köze van hozzá.