TOLNA MEGYEI MŰVÉSZETI OLDALAK
Események

Vissza a TolnaArt oldalra
Vissza az eseménynaptárhoz






Táj és ember


A sárszentlőrinci Illyés Gyula-emléktábla felavatására
(2002. november 8.)


Vannak a történelemnek olyan pillanatai, amelyeket ki-ki meggyőződése szerint tarthat véletlennek, isteni gondoskodásnak, vagy éppen furcsa egybeesésnek.
Amikor száz esztendővel ezelőtt az akkor Sárszentlőrinchez tartozó Felsőrácegrespusztáról idekocsizott az ottani gépészkovács, hogy bejelentse a jegyzői hivatalban fia megszületését, bizonyára nem tudta, nem tudhatta, hogy mesterségéhez illően jelképek láncszemeit kapcsolja össze. Ami neki örömteli családi boldogság volt, fia születése, sokkal több lett annál, amit valaha is remélhetett: egy nemzet nagy, feledhetetlen pillanatává vált, mert elindult valaki, aki gondolataival, tetteivel és felelősségével kapcsolja majd össze jövőt a múlttal, emléket a reménységgel, magyarságot az emberiséggel. Mindezt azért érezhetjük jelképesnek, mert sokkal több véletlennél, hogy a XX. századi magyar irodalom kiemelkedő alkotója éppen ott lép hivatalosan a magyar állampolgárok sorába, ahonnét Tolna megye megújhodáskori kultúrája és szelleme is kisugárzott, hiszen itt létesült szűkebb hazánk első gimnáziuma, a Petőfit is dajkáló Alma Mater.
Az író, aki számos művében megemlékezett az őt elindító helyről, nagyon is tudatosan mondta erről élete delén: "Az ilyen tájék igazán a tenyerén viszi az embert, minden lépésnél ad ínyének vagy szellemének valami édességet. Ezt hívják kultúrtájnak; ilyent teremteni, ez az ember dolga a földön, a földdel; s ilyet megőrizni. Egyaránt kell hozzá jó talaj és jó szellem; nem is tudom, melyik bőkezűsége és áldozatkészsége a lényegesebb."
Ma már tudjuk: egyik nem lehet meg a másik nélkül, kölcsönösen termi, teremti egymást. Ezért tarthatjuk természetesnek, hogy Balassa János lelkésznek, aki felelősen élő és gondolkodó gyülekezetté formálta a rá bízott nyájat, Balassa János orvosprofesszor fia születik, de itt látja meg a valóságos és szellemi napvilágot Zsivora György, a jótékony emberbarát, Sass István, Petőfi padtársa, emlékének fenntartója és megyénk jeles tisztifőorvosa. S kik még? Derék, neves és névtelen emberek nemzedékei, akik napi gondjukat a nemzetéhez igazították, akiknek tetteiben méltó elődöket láthat az utókor.
Ezek egyike Illyés Gyula, aki a külföldet járva ismerte föl itthoni felelősségét, s akinek megadatott nemcsak az alkotóerő, hanem ami több, az eredményben is megtestesülő szándék. Tudta és érezte: nem elég valamit jól megírni, pontosan föltárni, szemléletesen közreadni, ennél fontosabb, hogy mögüle érződjék a nemzet új összefogásának kívánsága, a megértett múlt, a megszenvedett jelen és a megérdemelt jövendő. Aki ebből a nagy egységből bármit kifelejt vagy kihagy, arra ítéltetik, hogy gyökértelenné váljék, a történelem viharaiban továbbsodorja a szél, legyűrje a sokszor rosszat szolgáló hatalom. Kézfogás ez, amihez kemény tenyér és nyílt tekintet kell, olyan kézszorítás, amit csak egymásra számítva erősíthetünk meg. "Növeli a bajt, ki elfödözi" - mondja a költő, aki látja, hogy a tények feltárásában a felelősség a legfontosabb elem. Minden sorával figyelmeztet, hogy pillanatnyi előnyökért, vélt haszonért nem szabad feláldoznunk múltunk féltett emlékeit, nemzeti jellemünket, az emberiséggel összekapcsoló emberségünket.
Ennek első és legfontosabb eleme az egymás iránt érzett felelősség. Szép példa Illyéstől 1942 márciusából az a Tolnamegyei Hirpalban megjelent cikk, amelyben megjegyzi: "Rengeteget írtam életemben. Első alkalom, hogy szülőföldemnek írok." A pusztai tehetségekről szólt. "Rengeteg ilyen tehetség van. Restelkedve hozakodom elő a magam példájával. Népi írónak számítok, népi tehetségnek. Pályámat valóban az indította meg, hogy már a tanyai iskolában felkeltettem egy-két ember figyelmét. De az én figyelmemet is felkeltették egypáran. Társaim, akikkel egy padban ültem? Azok a társaim, akik - határozottan emlékszem - minden tekintetben fölöttem voltak, jóval tehetségesebbek voltak nálam. Isten tudja, miért nem figyeltek fel rájuk azok, akik engem észrevettek. És ezekből semmi nem lett. Illetve az egyikből béres lett, a másikból igáskocsis, a harmadik a vincellérségig vitte. Az nem lett belőlük, amire tehetségük rendelte őket. Lelkiismeret-furdalással gondolok rájuk. Először azért: miért én, s miért nem ők? Aztán: mit vesztett bennük a társadalom? Olyan ez, mint ezer s ezer hold vetetlenül hagyott televény. Mint Brazília tengerbe hányt híres kávéhalmai. Szívemből üdvözlöm azokat, akik gátat vetnek ennek az őrült pazarlásnak."
Igen, ez az író igazi felelőssége: padtársakban kell gondolkodnia annak, aki a nemzeti összetartozás határokon és hatalmakon átívelő felelősségét veszi vállaira. S ha ez természetes kiindulópontja, maga a szándék és a végeredmény is természetessé válik. A szűkebb közösség féltő-óvó megbecsüléséből sarjad ki a megtartó önérzet, amivel büszkén vallhatjuk, hogy senkinél elébbvalónak, de alábbvalónak sem érezzük magunkat. Ha mi nem fedezzük föl, ha mi nem tartjuk számon értékeinket, másoktól ne várjuk el azok tiszteletét. Ezért és ebben jelentős Sárszentlőrinc mai, jelképes, de nagyon is valóságos emlékállítása. A valódi emlék a szívekben van, a megbecsülés az író iránt mindig műveinek olvasása, gondolatainak megértése. Akik itt ma emléktáblát avatnak, azokból ez sem hiányzik, átérzik ennek felelősségét, de látják az emléktábla jelképi erejét is.
Illyés maga is látta, érezte és tudatosan kitágította ezt, amikor leírta: "Csak szülőföldem van, nincs szülőfalum. () Földem nincs e tájon egy bokoraljnyi, de az író e földből él bennem, e föld hajdani látványából. Mit mondjak még róla, melyik pontján álljak meg egy kis körül-emlékezésre? Elmondtam már e táj szenvedését. Várom az isteni kegyelmet, hogy öröméről szólhassak."
Kívánjuk, hogy ez az érzés hasson át minden emlékezőt, akik e tábla előtt Balassa, Zsivora, Petőfi és Illyés Gyula nyomába lépnek és öntudatosan hajtanak főt múltnak és jövőnek.

Dr. Töttős Gábor


Az oldalt összeállította: Rühl Gizella