Táj és ember
A sárszentlőrinci Illyés Gyula-emléktábla felavatására
(2002. november 8.)
Vannak a történelemnek olyan pillanatai, amelyeket ki-ki meggyőződése szerint
tarthat véletlennek, isteni gondoskodásnak, vagy éppen furcsa egybeesésnek.
Amikor száz esztendővel ezelőtt az akkor Sárszentlőrinchez tartozó
Felsőrácegrespusztáról idekocsizott az ottani gépészkovács, hogy bejelentse a
jegyzői hivatalban fia megszületését, bizonyára nem tudta, nem tudhatta, hogy
mesterségéhez illően jelképek láncszemeit kapcsolja össze. Ami neki örömteli
családi boldogság volt, fia születése, sokkal több lett annál, amit valaha is
remélhetett: egy nemzet nagy, feledhetetlen pillanatává vált, mert elindult
valaki, aki gondolataival, tetteivel és felelősségével kapcsolja majd össze
jövőt a múlttal, emléket a reménységgel, magyarságot az emberiséggel. Mindezt
azért érezhetjük jelképesnek, mert sokkal több véletlennél, hogy a XX. századi
magyar irodalom kiemelkedő alkotója éppen ott lép hivatalosan a magyar
állampolgárok sorába, ahonnét Tolna megye megújhodáskori kultúrája és szelleme
is kisugárzott, hiszen itt létesült szűkebb hazánk első gimnáziuma, a Petőfit
is dajkáló Alma Mater.
Az író, aki számos művében megemlékezett az őt elindító helyről, nagyon is
tudatosan mondta erről élete delén: "Az ilyen tájék igazán a tenyerén viszi
az embert, minden lépésnél ad ínyének vagy szellemének valami édességet.
Ezt hívják kultúrtájnak; ilyent teremteni, ez az ember dolga a földön, a
földdel; s ilyet megőrizni. Egyaránt kell hozzá jó talaj és jó szellem; nem
is tudom, melyik bőkezűsége és áldozatkészsége a lényegesebb."
Ma már tudjuk: egyik nem lehet meg a másik nélkül, kölcsönösen termi, teremti
egymást. Ezért tarthatjuk természetesnek, hogy Balassa János lelkésznek, aki
felelősen élő és gondolkodó gyülekezetté formálta a rá bízott nyájat, Balassa
János orvosprofesszor fia születik, de itt látja meg a valóságos és szellemi
napvilágot Zsivora György, a jótékony emberbarát, Sass István, Petőfi padtársa,
emlékének fenntartója és megyénk jeles tisztifőorvosa. S kik még? Derék,
neves és névtelen emberek nemzedékei, akik napi gondjukat a nemzetéhez
igazították, akiknek tetteiben méltó elődöket láthat az utókor.
Ezek egyike Illyés Gyula, aki a külföldet járva ismerte föl itthoni
felelősségét, s akinek megadatott nemcsak az alkotóerő, hanem ami több, az
eredményben is megtestesülő szándék. Tudta és érezte: nem elég valamit jól
megírni, pontosan föltárni, szemléletesen közreadni, ennél fontosabb, hogy
mögüle érződjék a nemzet új összefogásának kívánsága, a megértett múlt, a
megszenvedett jelen és a megérdemelt jövendő. Aki ebből a nagy egységből
bármit kifelejt vagy kihagy, arra ítéltetik, hogy gyökértelenné váljék, a
történelem viharaiban továbbsodorja a szél, legyűrje a sokszor rosszat
szolgáló hatalom. Kézfogás ez, amihez kemény tenyér és nyílt tekintet kell,
olyan kézszorítás, amit csak egymásra számítva erősíthetünk meg. "Növeli a
bajt, ki elfödözi" - mondja a költő, aki látja, hogy a tények feltárásában a
felelősség a legfontosabb elem. Minden sorával figyelmeztet, hogy pillanatnyi
előnyökért, vélt haszonért nem szabad feláldoznunk múltunk féltett emlékeit,
nemzeti jellemünket, az emberiséggel összekapcsoló emberségünket.
Ennek első és legfontosabb eleme az egymás iránt érzett felelősség.
Szép példa Illyéstől 1942 márciusából az a Tolnamegyei Hirpalban megjelent
cikk, amelyben megjegyzi: "Rengeteget írtam életemben. Első alkalom, hogy
szülőföldemnek írok." A pusztai tehetségekről szólt. "Rengeteg ilyen tehetség
van. Restelkedve hozakodom elő a magam példájával. Népi írónak számítok, népi
tehetségnek. Pályámat valóban az indította meg, hogy már a tanyai iskolában
felkeltettem egy-két ember figyelmét. De az én figyelmemet is felkeltették
egypáran. Társaim, akikkel egy padban ültem? Azok a társaim, akik - határozottan
emlékszem - minden tekintetben fölöttem voltak, jóval tehetségesebbek voltak
nálam. Isten tudja, miért nem figyeltek fel rájuk azok, akik engem észrevettek.
És ezekből semmi nem lett. Illetve az egyikből béres lett, a másikból igáskocsis,
a harmadik a vincellérségig vitte. Az nem lett belőlük, amire tehetségük
rendelte őket. Lelkiismeret-furdalással gondolok rájuk. Először azért:
miért én, s miért nem ők? Aztán: mit vesztett bennük a társadalom? Olyan ez,
mint ezer s ezer hold vetetlenül hagyott televény. Mint Brazília tengerbe
hányt híres kávéhalmai. Szívemből üdvözlöm azokat, akik gátat vetnek ennek az
őrült pazarlásnak."
Igen, ez az író igazi felelőssége: padtársakban kell gondolkodnia annak, aki
a nemzeti összetartozás határokon és hatalmakon átívelő felelősségét veszi
vállaira. S ha ez természetes kiindulópontja, maga a szándék és a végeredmény
is természetessé válik. A szűkebb közösség féltő-óvó megbecsüléséből sarjad
ki a megtartó önérzet, amivel büszkén vallhatjuk, hogy senkinél elébbvalónak,
de alábbvalónak sem érezzük magunkat. Ha mi nem fedezzük föl, ha mi nem
tartjuk számon értékeinket, másoktól ne várjuk el azok tiszteletét. Ezért és
ebben jelentős Sárszentlőrinc mai, jelképes, de nagyon is valóságos
emlékállítása. A valódi emlék a szívekben van, a megbecsülés az író iránt
mindig műveinek olvasása, gondolatainak megértése. Akik itt ma emléktáblát
avatnak, azokból ez sem hiányzik, átérzik ennek felelősségét, de látják az
emléktábla jelképi erejét is.
Illyés maga is látta, érezte és tudatosan kitágította ezt, amikor leírta:
"Csak szülőföldem van, nincs szülőfalum. () Földem nincs e tájon egy
bokoraljnyi, de az író e földből él bennem, e föld hajdani látványából. Mit
mondjak még róla, melyik pontján álljak meg egy kis körül-emlékezésre?
Elmondtam már e táj szenvedését. Várom az isteni kegyelmet, hogy öröméről
szólhassak."
Kívánjuk, hogy ez az érzés hasson át minden emlékezőt, akik e tábla előtt
Balassa, Zsivora, Petőfi és Illyés Gyula nyomába lépnek és öntudatosan
hajtanak főt múltnak és jövőnek.
Dr. Töttős Gábor
Az oldalt összeállította: Rühl Gizella