Kis Pál István

Budapesten, pontosabban annak peremén, Csepelen született 1951. január 12-én.

Az elektroműszerészettől a bölcsészdiplomáig, a gyári munkástól a középiskolai tanárig - gyakran nem is egészen kényszerű - vargabetűk jellemezik pályáját.
Az első korszak verseit egy ifjú elektroműszerésztől ígéretesnek, egy leendő bölcsésztől csapnivalónak érezte, így egy negyedszázadnyi hallgatás, és sok-sok tanulás következett.
Önmagát leginkább versművesként aposztrofálja, merthogy ez a szólelemény fejezi ki leginkább az írott szóhoz, a költészethez, annak hagyományaihoz fűződő viszonyát.
A lírában a harmóniával megszépítő mozzanatot tartja a legfontosabbnak, tudatosan műveli a klasszikus formákat, és a harmadik évezred emberének negatív életérzéseit is áthangszerelni képes neo-anakreontikát.

"De a szőlőtőkékkel borított dombok tövében, a görög kor harmóniájától megigézve, kedvese kezét szorítva, szekszárdi vörösbort kortyolgatva Kis Pál István azt is tudja: röpülésünk, hullásunk, rövidre szabott emberi létünk csodája az ima, a bor, a szerelem. Költőnk álmodik a csodáról. Szavakból épít templomot: Istenhez fohászkodik. Óbort kortyolgat: beszélget a borral. Magához öleli szerelmes asszonyát: mesél a szerelemről. Teremtett világába vendégeket vár."

Szigethy Gábor

Elismerések:
2001. év szeptemberében felvette rendes tagjai sorába az Alisca Borrend,
2005. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján kapta meg a három civilszervezet (KÉSZ, Kézjegy Klub és Bárka Művészeti Szalon) által alapított "Tolna megyei művészetért" elismerő plakettet.
Pedagógusi elismerése a Béla Plakett 2008-ban
A Kárpát-medencei Borversíró Verseny I. helyezettje (2009-ben)
Szekszárd Megyei Jogú Város Közjóért kitüntetettje 2010. óta
A VOSZ Tolna megyei Príma-díjasa lett irodalom kategóriában (2012)

2010. óta tagja a Magyar Írószövetségnek

Megjelent kötetei:


	Szekszárd, 2000, kiadó: Vitolla Bt. www.csatolna.hu

		"Kis Pál István Janus-arcú alkotó. Egyszerre dionüszoszi és apollói. Egyfelől azért, mert ezt a mostani, apollói jellegű első kötetet megelőzte már - nevezzük így - az első előtti kötet, a Mirtuszlevelek Bakkhosz szekszárdi kertjéből, amely tisztán Dionüszosznak, a bornak, a szőlőnek, a tájnak, s mindezzel együtt az alkalmi verselésnek szenteltetett. És most itt van ez a kötet, amely a másik arcát mutatja. Másfelől költészetében a dionüszoszi szenvedély és intuíció éppoly erős - gondoljunk csak a kurrens divatokkal szembehelyezkedő, azokkal dacoló témaválasztásaira - mint az elsajátított formai, mesterségbeli teljesség, az Apolló-sugallta tudatosság. Kettős habitusa is, ezért mondható, szerencsés alkat. A nyüzsgésben - mely életeleme - nyugalmat nyer, a nyugalomban (írói) tevékenységet. Talán akkor képes olvasójának leginkább valódi mélységeket mutatni, együtt élő ellentmondásokat feloldani, mikor önnön két Janus-arcával nem kifelé, hanem önmagába, befelé tekint. Különféle ruhákban, Szent Márton fél köpenyében, rapszódoszként, rongyos prófétaként magát méri meg, s a bizalom, hűség, szeretet fogalmait. Írása szövetén ott vannak a pillanat színei, beleszőtten pedig arany csillámként villan az örök."
		Csokonai-Illés Sándor

Szekszárd, 2003, kiadó Vitolla BT.

Parafrázis "Elrendeli a csillagok számát, és mindnyájokat nevéről nevezi" (147. Zsoltár) Mérhetetlen végletedben eltévedtem pária lettem arcomon keresem az égi rokonságot minden csillagodban pici testvért látok éjvermedben pillám rebben leslek minden fényjeledben látlak Holdnak Napkorongnak szivárvánnyal körbefontnak kérdve kérdem mondd meg nékem van-e nevem... van-e fényem?						Szekszárdi harangok ...Lám... azt hittem már végképp árvaságra vagyok, elhagytak az egek, s elhagytak a végső fohásszal hitüket felhőkbe vetélő, feketékbe hulló, fehérlő angyalok... Csorgatták az árnyat sötét szurdokokból felém kapaszkodó álnok polip-rémek, fázó tenyerekbe dermed így a lélek, kékül, ha az ujja jéggyöngyöket morzsol... S míg a decemberi zúzmarás fehérre káprázata múltán ráébredne végre, azt súgja az Álom: Ne kételkedj! Remélj! Jön, a csillagpárát égboltjára hintve, jön, hogy vacogásod dallá melegítse, harangok szavával velem üzen az Éj! ... rám ... rám lelnek, és körbe táncolnak a fények, ingecskékbe bújva dalolnak a hangok, úgy emelik égre zengve a harangot, csillagfény-jászolba dajkálja az ének... Bársony lett a kertek kabátja a dérrel, minden kicsi házon fényével az ablak jégrózsákat árul remélt holnapoknak, tudva, hogy derűje hálakönnyet érlel... Hószín lepedőjét körbe teregetve pihepuhaságot kerenget az este, s miközben integet: Itt vagyok! Itt! Hahó! pillámra leheli csókját a hópehely, szellőhintójáról leszállva társra lel; választottja lettem - ámít a kis csaló... ... már ... minden torony felől égi zsongást hallok, köröttem a zúgás csengve-bongva árad, szólítják a mennyből mind a harsonákat, angyalok szaván a szekszárdi harangok... Felragyogó fények rajongják a várost, dajka lelkű gyámja hermelinpalástja, s míg a lámpák sorát tejút fénye járja, mosolyogva int az Ünnep asztalához... Nem áltatom magam, múlandó e csoda, nem ülhetünk mindig, nem ülhetünk oda... mégis, ha az Álom, néha elcsatangol, csillagporba lépő vándor lesz az égen, olyankor majd mindig hallani remélem, mennyei dalát, ha szekszárdi harang szól!

	*Kincseim* Tenyerembe simul dobbanása, pihetoll-hullás a szeretet, cinegedalnyi jégcsap-csordulásra felmelegíti a szívemet. * Jászol-létnek borjú-didergésben langymeleg alom a bizalom, sóhaj-felhőm, szénazizegésem tejszagot ringat a holnapon. * Jeges széllel szállt a kabát, majd rám gombolta sorsnak a hűség, kandallómhoz hitvesi vágy hajt, lesz társam tán, míg az a tűz ég.

			"In Baccho et Venere" szól a kötetcím, "Bacchus és Vénusz jegyében" fordíthatjuk, azaz a "Bor és a Szerelem jegyében". A kötet alcíme persze már többet mond, és főként sugall: "Versek a borok szerelméről és a szerelmek boráról". De igazán akkor teljesedik ki a cím teljes körű mögöttese, ha a címként a borkultúra polgárai által használt köszöntést a maga teljességében idézzük: "In Baccho et Venere: honor, amicitia, societas. Azaz: a bor és a szerelem jegyében: tisztesség, barátság, közösség. Valljuk meg, olyan fogalmak ezek, amelyek jól fémjelzik Kis Pál István pályáját, munkásságát, habitusát, s utalnak egyúttal Szekszárdon való befogadására, barátokra, értő közösségre és közönségre való találására."
			Csokonai-Illés Sándor 2005. június 3. Szekszárd könyvbemutató
			Szekszárd, 2005, Babits Kiadó

	A bőség				Kezdetben egy volt Kezdetben egy volt kékkel a tenger, s tükröző vizekkel egy volt az ég, egy volt a könny az égi szemekkel, s egy volt az Egy, ki az Egynek elég. Aztán, hogy elvált íze a könnytől, tengervíz a tükrén mélységre lelt, bámulva mennyét már az egekből, Egyként is egy másik Egyre ügyelt! És eljött hozzám, kéknek a kékhez, szemében a könny a tenger, s az ég. Benne, ha tükröt mély ad a mélynek, látja, a Végnek... e kezdet... a vég. Nézd csak, így vagyok árva az Egyre, Egy, ki az Egyhez fordulok egyre...
	Ha zeng a sípszó, társat lel a kedvem, völgyükkel igézve tárulnak a dombok, lopómmal nektárt úgy kell eregetnem, mintha Danaosznak telnének a hordók. Bogyónként szőlőt lombok alól szedek, fügét kínál kedvem mézes datolyához, s almákért nyúlnak reménnyel a kezek, látva, hogy a bőség örvendezve áldoz!

Esti elégia

Szép az az est, mely az ég poharába vörösli az óbort,
     áldoz a fénnyel, amíg mámoros isten a Nap,
nyújtva felém a kehelybe idézi a szomjat, az üdvöt,
     csorran az éj peremén, s halkan a völgyre terül.
Édes az est, ha akad, ki a dalt poharamra köszönti,
     gondolatomra ügyel, s bölcs, aki érti a szót,
nem nehezíti magányom vaksi fülemnek a csendet,
     hol csak az árva tücsök játszik az éjhegedűn.
Szép az az est, ha a kedves a lábam elé veti leplét,
     édes a csók, vele hull harmatos éjbe a menny,
fénnyel az arcán hozza szerelmét, s oltja a borba,
     majd, ha elült az a vágy, hajnala ringat ölén.
Szép az az est, mely a dalba idézi a majdani véget,
     szép az az óra, a perc, vággyal a pillanatért,
édes a harc, mit a lét vív, s mécsem a néma sötéttel,
     benne a dallal a hang, íme a csendemig ér.

Fülszöveg:

A lanovkalétezés cél- és értelemszerűsége maga a drótkötél, a központi vagy egyezményes akarat, az igazodás biztonságával párosuló szabadságtudat. A dodzsemség ehhez képest az adott térben való rendezetlen mozgás, a szabályokra fittyet hányó, mindenki mással szemben "szabadon" érvényesíthető akarat tétnélküli játéka. De mi történik, ha a lanovka megáll, ha ülőkéi cél- és értelemszerűségüket vesztve kerengő dodzsemmé válnak, ha őrült játékuk tétjévé az utolsó kapaszkodót jelentő moralitás válik? Valószínűleg társ nélkül maradsz mint az ujjad

Kis Pál István Lanovkadodzsem című kisregénye - tágabb értelemben véve - egzisztencialista mű, hiszen a szövegben létélmények dolgozódnak fel - a szenvedő szerkezet sem véletlen - a távoli s közeli múltból. Életlehetőség és megélhetés, szembesülés és szembesítés önmagunkkal, kényszeres és vággyal teli emlékezés, a megélt és átélt élettények különbségei adják a szövegek erővonalainak két-két pólusát. Így idéződik fel - egy egészen szokványos baleset kerettörténetébe ágyazva - az ötvenes évektől napjainkig mindaz, ami életünket jelentette, jelenti; a lanovka-lét (a két pont közé feszített pálya adta determináció) és a dodzsem-lét (az egy síkban való, rendezetlen mozgású, az ütközéseket elkerülhetetlennek tekintő létértelmezés) tarka emléksorai peregnek filmként előttünk. Mindez akként, hogy a morális cselekvés állandó kételyétől sem szabadulunk, s a félelemtől sem: E világra való vetettségünkben reménytelenül egyedül vagyunk. A kötet epilógus előtti záróképében aztán szürrealista látomásként, irracionális vízióként áll előttünk a lanovkadodzsem:
Ahogyan Arany Hídavatása az előző századvég vízióját adta, úgy adja Kis Pál Istváné az ezredvégi haláltánc groteszk látomását, amelyben nem tudni, ki kivel és miért, milyen indulat okán ütközik, s nincs már játékszabály sem, csak el- és visszasodródó arcok, alakok, mind gyorsabb és gyorsabb ritmusban. Feloldás pedig nincs, s a feloldozást is magunknak kell magunknak megadnunk. Ha érdemes...

Dr. Csokonai-Illés Sándor
irodalomtörténész

Lanovkadodzsem
(regényrészlet)
- Te meg ne hajtsd már annyira azt a kurva hintát! - kiabálok rá Egyikre, aki most épp a Güzüt játssza. - Soha nem fogod már megtanulni, hol a határ?
- Ne szarj be! - válaszolja nyögve-nevetve, miközben a félig guggoló helyzetből kirúgva magát, tovább hajtja a hintánkat. - Egy hajóhinta legfeljebb átfordul, nem lehet túlhajtani.
Most igazándiból átfordulni sincs kedvem. A holtponton való lebegésből pedig éppenséggel elegem van.
Güzü igyekezetét látva a hányinger kerülget. Ötvenegynehány évesen, vasalt, hajtókás, sötétkék rövidnadrágjában, fehér úttörőingében, piros nyakkendővel a nyakában már több mint röhejes, tragikomikus jelenség. És elszántan, teljes testével nekifeszülve hajtja ezt a francos hajóhintát, mintha ebben a világban ez lenne a legfontosabb dolog. Tudja, hiszen látja, hogy szarul vagyok, de mintha ez a gyomromba görcsösödő émelygés lenne a valódi célja. Gusztustalanul visszeres lábait megfeszítve, idétlen pókhasát előretolva, újra és újra nekilendül. Ha el merném engedni a kezemben szorongatott tartócsövet, valószínűleg gyomorszájon vágnám, hadd kóstoljon bele ebbe az érzésbe.
- Ha mindenáron azt akarod, hogy lehányjalak, csak csináld! - törődök bele a sorsomba. - Az alattunk lévő világ is megérdemli már, hogy végre valaki beterítse.
- Akkor legalább végre valakinek érezhetnéd magad - élcelődik a tőle megszokottan gyermeteg feleseléssel. - Ennél nagyobb ívű távlat amúgy sem állt még előtted - folytatja, nagyokat fujtatva minden újabb nekirugaszkodásnál.
- Ezek szerint eltökélted, hogy átlendíted a hintát?
- El! De előbb újra és újra el akarlak juttatni benneteket a csúcsra. Ti csak üljetek ott a Másik oldalán Tomorival. Semmi dolgotok, csak élvezzétek.
- És meddig akarod ezt csinálni?
- Kifulladásig .
- Hülye!
- Mi van? Leszoktál a bolsizásról?
- Jól van, ha ezt akarod! - ordítom felé magamból kikelve. - Te hülye bolsi! Ülj át egy másik kurva hintába és hajtsd azt, ahogy tetszik, csak a mi hintánkból szállj ki! Érted? Szállj ki!
- Vedd már észre, hogy itt nincs másik hinta. Itt csak egy hinta van. Aki hintázni akar, annak ebbe kell beszállnia, és el kell fogadnia, hogy egyszerre csak egy vezénylővel, és csak egy irányba megy. Vagy előre, vagy hátra, de a végső cél, hogy körbe-körbe.
A hangja már úgy zeng és visszhangzik, mintha a Hősök terén egy mikrofonba szónokolna. Az öltönye is úriszabós lett, a zakó hanyag eleganciával a vállára vetve, egyik keze a nadrágzsebben, a másikkal meg - úttörősíppal az ujjai között - szélesen gesztikulál. A hintát már a másfél mázsás testőr hajtja, ő pedig megcsúfolva a fizika törvényeit, mint a cövek, úgy áll a hajóhinta farácsos padlatán, és már nem hozzám beszél, hanem az alattunk zsibongó tömeghez.
- Hogy gyorsabban haladjon a hajónk, neked is hajtanod kellene! - fordul újra felém szigorú tekintettel. - De maradhatsz utas, illetve útitárs is, csak akkor ne pofázz. Ki is szállhatsz, ha akarsz, ám ahhoz kérj magadnak a jó öreg Tomori arkangyaltól szárnyakat, mint azok az Olajosfélék, mert én bizony a kedvedért le nem állíttatom a hintát. Márpedig a repüléshez ugyebár a kalandvágy kevés!
Megszólal a zsebemben a mobiltelefon. Belehallgatok. Tomori elvtársat keresik. Szó nélkül átadom a mellettem feszengő professzornak.
- Igen, Uram! - mondja ültében is kicsit kihúzva magát. - Igen, persze vigyázok rá. Szárnyak momentán nincsenek nálam, de szereztem neki egy hajóhintát meg egy segítőt. Ha sikerül legalább egyszer átlendülve repülnie egy kört, átengedem. A többiek? Ja, igen, a többiek egy hajóban utaznak vele... Nem... nem, ők már tudnának szárnyak nélkül is repülni, ha lenne hozzá bátorságuk.
- Professzor úr! - fordulok a maga elé motyogó Tomorihoz. - Ha netán a Jóisten van a vonalban, szóljon neki, hogy kellene egy másik hajóhinta! Ki akarok ebből szállni! Érti? Ki akarok szállni!
- Hogyhogy ki akar szállni? - fordul felém, befogva a mobil mikrofonját - Magának nem új hintára, hanem új kezekre lenne szüksége, meg bátorságra, hogy elengedje végre azokat a rohadt csöveket. Akkor talán én is kiszállhatnék végre. Különben meg csak a Kálvária Párt központi irodájával, illetve annak sajtóreferensével beszélek. Azt hiszi persze, hogy Ő a megváltó, de szerintem ő csak a kereszt...
Güzü mindebből semmit nem érzékel, hiszen már a világegyetemről szónokol. És elkezdenek nőni a szárnyai. És nőnek, egyre csak nőnek. Óriásivá lett denevércsontjain berreg a bőr, mint a vitorlavászon a viharban. Összecsukott szárnyakkal és karba tett kézzel lóg a hintát tartó szerkezeten és szónokol. Aztán hirtelen kiterjeszti irdatlan szárnyait, gondosan leakasztja a hajóhintát a tartóvasról, majd karmai közé kapva azt, elkezd repülni velünk a tejfehér eget bugyborogtató, és ezüstfóliába csomagolt Nap felé.
- Na végre megvan a kettes! - sóhajtja Tomori. - Jöjjön, menjünk innen! - mondja, aztán kilépve a hintából elkezd sétálni a semmiben.
Elhűlve nézem, aztán látva, hogy távolodik, gyorsan utána eredek. Csak azon csodálkozom egy kicsit, hogy nem kopognak a lépteink. Tomori átvet egy kis hátizsákot a vállán, lépteit menetelésbe rendezi és rázendít:
Mint a mókus fenn a fán,
az úttörő oly vidám,
ajkáról ki se fogy a nóta.
Már meg se lep, hogy a folytatást az én hangomon fújja:
Ha tábort üt valahol,
sok kis pajtás így dalol,
fújja estig kora reggel óta...
Tomori és a hangom egyre távolodik. Én megállok. Elgondolkodva nézegetem, hogy a hinta tartócsövei a kezemben maradtak! Mögöttem a Másik persze rókázik, érzem a hányás, a rongyokba ivódott verejték, a félelem szagát... egyszóval azt a mindent átlényegítő emberszagot...

Kipi saját weboldala

Egyéb interntes megjelenések:

www.csatolna.hu/hu/szepek/tekozlo
www.csatolna.hu/hu/szepek/kipikobedrm
www.csatolna.hu/hu/szepek/baky-kipi

A csoda című verses játéka a borteremtés misztériumáról.

Előadás a szekszárdi I. Béla Gimnázium Misztériumjátékos Diákszínpada előadásában:

Elérhetőség: Kis Pál István

Vissza a TolnaArt oldalra.